Read Addiktológia 2007 1.indd text version

KÉNYSZERÛ SEGÍTÕ: ,,KI? ÉN?"

Robert Lefever

Hogy lehet a segítés ártalmas? Nem minden segítés ártalmas. A megfelelõ helyen és a megfelelõ idõben a segítség, ajándék. A segítés akkor válik ártalmassá, amikor átlépi a határvonalat a törõdés (amely egészséges és tiszteletteljes) és a gyámolítás (amely egészségtelen és leereszkedõ, és amely túl sokat tesz másokért, gyakran csökkentve képességüket a felelõsségteljes cselekvésre) között. Mi a különbség az igazi segítés és a kényszerû segítés között? Igazi segítséget akkor nyújtunk, amikor törõdünk az életünkben szereplõ más személyekkel és tiszteljük õket ­ de nem lépjük át a határt, átvállalva a felelõsséget helyettük, ami akkor történik, amikor kényszerûen segítünk. A normális segítés során jól érezzük magunkat, megfelelõ mértékû figyelmet szentelünk a másokkal való törõdésre, s még marad idõnk és energiánk önmagunkra. A kényszerû segítés során mások életének irányítására koncentrálunk, és nem törõdünk azzal, hogy a saját életünket éljük. Amikor kényszerûen segítünk, nem veszünk tudomást szinte semmi egyébrõl, mint amit másokért teszünk. Akár családtagokról, barátokról vagy idegenekrõl, szenvedélybetegekrõl vagy másokról van szó, ez a más személyeknél észlelt szükségletek kielégítésében mutatkozó elvakult megszállottság, legyen az bármennyire jó szándékú, kényszerû segítés. Honnan tudhatjuk, mikor segítünk kényszerûen? Minthogy tudatában vagyunk önmagunknak, saját érzéseinknek, vágyainknak és szükségleteinknek, tudni fogjuk, mikor hagyjuk figyelmen kívül saját viselkedésünket, s koncentrálunk másokéra. Csakhogy lehet, hogy a mi életünkben nincsenek szenvedélybetegek. Segíthetünk kényszerûen másokat, tekintet nélkül arra, hogy vannak-e addiktív problémáik. Mint gyakran kiderül, azok, akiknek nincsenek addiktív problémáik,

48

SZEMLE

ROBERT LEFEVER: KÉNYSZERÛ SEGÍTÕ: ,,KI? ÉN?" (48­60.)

valószínûleg ingerültté válnak, ha kényszerû segítésünkkel feléjük fordulunk, mert az csorbítja saját felelõsségüket. Azok az emberek, akik kiegyensúlyozott életet élnek, nem kívánják, hogy felelõsségüket mások átvállalják, kivéve természetesen, ha olyan mentesítõ körülmények lépnek fel, mint az akut betegség. Egészségtelen, amikor olyan emberek, akik pszichikailag tökéletesen jól vannak, és állapotuk minden tekintetben teljesen kielégítõ, megengedik másoknak, hogy kényszerûen segítsék õket. De mi azoknak nyújtunk segítséget, akiknek szükségük van rá. Az egyszerû igazság az, hogy senkinek sincs szüksége arra, hogy kényszerûen segítsék. Természetesen segíthetünk másokat törõdõ, nem tolakodó módon, de a kényszerû segítés során nem ez történik. A kényszerû segítés útjába áll a jó, egészséges kapcsolatnak, tehát elkerülhetetlenül romboló hatású. Ám ha mi nem segítünk, akkor ki fogja megtenni? A rövid válasz az, hogy talán más kényszerû segítõk fogják megtenni, vagy lehet, hogy azok, akiket segíteni próbálunk, maguk fognak felelõsséget vállalni önmagukért ­ ez utóbbi lenne a jobbik lehetõség. Ami minket illet, mindkét esetben arra van szükségünk, hogy félreálljunk az útból, és megtanuljunk törõdni önmagunkkal. Biztosnak kell lennünk abban, hogy megmaradunk a kényszerû segítés által meghúzott határvonal normális, egészséges, törõdéssel jellemezhetõ oldalán. Mi a különbség a törõdés és a gyámolítás között? A törõ0dés barátságos, szeretetteljes, támogató és egészséges. A gyámolítás azonban túlzott törõdés másokkal, felelõsségük átvállalása, és annak meggátolása, hogy tanuljanak saját tetteik vagy tétlenségük következményeibõl. A segítés talán nem szeretetteljes dolog? A segítés szeretetteljes, de a kényszerû segítés végsõ soron romboló hatású mind ránk, mind arra a személyre nézve, akit segíteni próbálunk. Ez, pedig nem szeretetteljes tevékenység. Nem jó másokat magunk elé helyezni? Néha igen. Amikor az emberek túl fiatalok, túl öregek vagy túl elesettek ahhoz, hogy képesek legyenek gondoskodni önmagukról, számos dolgot tehetünk, amit általában segítésnek és törõdésnek tekintünk. Ha azonban mindig háttérbe szoSZEMLE

49

ADDIKTOLÓGIA ­ 2007. VI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM

rítanánk saját szükségleteinket, vitás kérdésekben soha nem képviselnénk saját nézõpontunkat, és mindig ahhoz igazodnánk, ami mások akaratának tûnik, az elkerülhetetlenül rombolóan hatna saját életünkre, és rossz példát állítana családunk és mások elé. Hogy hagyjuk abba az igent-mondást? A kényszerû segítõk számára ez az egyik legnehezebb dolog. Szeretünk igent mondani, mert azt hihetjük, hogy ha igent mondunk, az életünk más szereplõinek hasznára lesz, s megbecsülésükben lesz részünk. Nehéznek találhatjuk a nemetmondást, mert dühösek lehetnek ránk, vagy csalódhatnak bennünk. Inkább viselnénk az igent-mondás következményeit, és biztosak akarnánk lenni abban, hogy mindenki más boldog, még ha mi magunk nem is vagyunk azok. Aztán egyre nehezebb lesz elkezdeni nemet mondani, mert azok, akik ismernek minket, már számítanak arra, hogy a rendelkezésükre állunk, és igent mondunk szinte mindenre, amit akarnak. És mi a helyzet azzal, amit mi akarunk? Mi történik velünk? E kérdések megfontolásának elmulasztása egyenlõ az érzelmi öngyilkossággal. Meg kell tehát tanulnunk elkezdeni nemet mondani, felkészülni, hogy kiálljuk a viharokat, amelyek elkerülhetetlenül bekövetkeznek rövid idõn belül, és tudnunk kell, hogy kapcsolataink fokozatosan el fognak mozdulni olyan irányba, ahol valamennyi szereplõ igényei és szükségletei között egészségesebb egyensúly alakul ki. Hogy lehetnénk képesek csak állni és nézni? Nézni? Mit? A legrosszabb forgatókönyv nézni valakit, aki szenvedélybeteg, és elpusztítja önmagát, mert az életében szereplõ segítõ felhagyott a kényszerû segítéssel, és a háttérbe húzódik, hagyva, hogy a függõ teljes felelõsséget vállaljon tetteiért. De nem csupán állunk és nézünk. Elmehetünk a Névtelen Segítõk gyûléseire, találkozhatunk barátokkal, beszélgethetünk a világon bármilyen témáról, kivéve az addikciót; elmehetünk sétálni, moziba, kiállításra vagy koncertre, vagy bárhová, ahol lelkünk felderül. Azonkívül felelõsséget vállalunk önmagunkért, és teljes, egészséges életet élünk, dacára a számos megoldatlan problémának. Csak mert szeretetteljesen elhatárolódunk attól, hogy megpróbáljuk elrendezni mások problémáit, ez nem jelenti azt, hogy ,,nemtörõdömök" vagyunk. Ellenkezõleg, az egyik leginkább törõdést jelentõ dolog, amit csak másokért tehetünk, hogy meghagyjuk nekik az életükkel járó felelõsséget, és a saját életünkkel

50

SZEMLE

ROBERT LEFEVER: KÉNYSZERÛ SEGÍTÕ: ,,KI? ÉN?" (48­60.)

próbálunk boldogulni. Ilyen módon megmarad a másik számára az a méltóság és elégedettség, hogy tanulhat saját tapasztalataiból, és a maga érdemének tudhatja be mindazt, amit elért. De meghalhatnak! Igen, ez lehetséges. De amikor visszavonulunk, és megvizsgáljuk, hogy az általunk nyújtott segítség valóban hasznos-e, felfedezhetjük, hogy egyáltalán nem az. Akkor aztán bírálhatjuk magunkat, hogy nem adtunk elég segítséget, vagy nem a megfelelõ módon tettük ­ de legjobb erõfeszítésünk is még mindig elhibázott. A kényszerû segítõnek ezt elismerni rendkívül nehéz. Még nehezebb felismerni, hogy segítségünk akár kontraproduktív is lehet: minél többet teszünk másokért, annál kevesebbet tesznek mások önmagukért, s annál rosszabbra fordulnak a dolgok. Ezen az úton haladva a halál nem csupán lehetséges, hanem valószínûvé válik. A kényszerû segítés ront a helyzeten, nem javít. Miért ne segítsünk, amikor tudjuk, hogy mit kell tenni? Ez a kényszerû segítõ alapvetõ arroganciája. Kik vagyunk mi, hogy biztosan tudjuk, mi a legjobb másoknak? Mi olyan különleges abban, ahogy mi irányítanánk mások életét, szemben azokkal a döntésekkel, amelyeket õk hoznának saját magukért? Barátok vagyunk. Miért ne segítsünk? Mint barátok, tanúsíthatunk szeretetet és törõdést, és elmondhatjuk, mit érzünk; de a kényszerû segítés lerombolja az egészséges kapcsolatokat. Túlzottan támogat, és kontrollálni próbál. Ez nem baráti dolog, és nem is segít.

SZEMLE

51

ADDIKTOLÓGIA ­ 2007. VI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM

FÜGGELÉK A Névtelen Segítõk gyûléseinek javasolt formája (másolat a Névtelen Segítõk szíves engedélyével)1 Üdvözlünk a Névtelen Segítõk gyûlésén! Mutatkozzunk be a keresztnevünkön! ... vagyok, kényszerû segítõ. (a tagok bemutatkoznak) Kérjük, a gyûlés alatt mellõzzétek az evést, ivást, dohányzást vagy egyéb hangulatmódosító szerek használatát! Gyûlésünk elején csendesedjünk el, s idézzük fel az okokat, hogy miért vagyunk itt. (csend) A Névtelen Segítõk közössége azokért jött létre, akik megtapasztalták a kétségbeesés érzését, amikor felismerték, hogy egy másik vagy sok más személlyel való törõdés kényszeressé válhat, olyannyira, hogy állandósult, illetve önmagunkra és másokra nézve pusztító megszállottság formáját öltheti. Megtanultuk, hogy ettõl a kényszerûségtõl saját gondolkodásunk, érzéseink és viselkedésünk megváltoztatása révén szabadulhatunk meg, folyamatosan dolgozva a tizenkét lépéses felépülési programon egy nálunk hatalmasabb, valamennyiünknek saját felfogása szerinti Felsõbb Erõ segítségével. Itt megtanulunk a megoldatlan problémák ellenére örömteli életet élni, s hiteles módon segíteni másoknak és önmagunknak. A Névtelen Segítõk alapvetõ olvasmányait minden gyûlésen más tagok olvassák fel. 1. 2. 3. 4. 5. Tizenkét Lépés Tizenkét Hagyomány Öt Végzetes Hiba Segítés Másokon Hajlandónak lenni arra, hogy elfogadjuk a segítséget

1

A Névtelen Segítõk gyûléseinek javasolt formája magyar fordítását a Helpers Anonymous engedélyével közöljük. ­ A Ford.

SZEMLE

52

ROBERT LEFEVER: KÉNYSZERÛ SEGÍTÕ: ,,KI? ÉN?" (48­60.)

Az Anonim Alkoholisták Nagykönyvében2 az olvasható (a 61. oldalon), hogy ,,A neheztelés volt a fõbûnös.". Tehát nem azért jövünk a gyûlésekre, hogy a gyermekkorunkban elszenvedett igazságtalanságok miatt siránkozzunk, vagy egymással versengve szörnyû történeteket adjunk elõ múltbeli életünkrõl és jelenlegi szenvedéseinkrõl, vádolva másokat, és sajnálva magunkat. Ehelyett inkább elkészítjük saját számvetésünket, és megosztjuk tapasztalatainkat (jót és rosszat egyaránt), erõnket és reményünket oly módon, hogy bátorítjuk az újonnan érkezõket, s pozitív példát mutatunk a felépülésre. Minden, amit a gyûlésen hallasz, szigorúan a beszélõ egyéni véleménye. Ha bármely tag olyasmit mond, amivel nem értesz egyet, vagy ami zavar, kérünk, ne feledd, hogy csak saját tapasztalatai alapján beszél, s nem a Névtelen Segítõk nevében. Nálunk megtalálod a tagok telefonszámának jegyzékét, akik örömmel veszik, ha a gyûlések között kapcsolatba lépsz velük. Kérjük, vidd magaddal azokat a számokat, amelyeket szeretnéd, és add meg saját számodat, ha úgy kívánod. Kihirdetések Van valami kihirdetnivalónk? Bevezetés a Lépések tanulmányozásába, a megbeszélés témája, vagy meghívott beszélõ. Lezárás A Névtelen Segítõk alapelvei Tizenkét Lépésünkben és Tizenkét Hagyományunkban találhatók. Hetedik hagyományunk szerint minden csoport legyen teljesen önfenntartó. Bár tagdíjat, illetményt nem kérünk tagjainktól, különösen nem az újonnan érkezettektõl, önkéntes hozzájárulásainkból fizetjük a terembérleti díjat és a kiadványokat, valamint ezek teszik lehetõvé, hogy eljuttassuk másokhoz programunk üzenetét a Névtelen Segítõk Szolgálati Iroda folyamatos fenntartása révén. (várj, amíg minden hozzájárulást összegyûjtenek) Kilencedik lépésünk szerint ,,Közvetlen jóvátételt nyújtottunk mindazoknak, akiknek tudtunk, kivéve, ha ez nekik vagy másoknak sérelmes lett volna.". Az Anonim Alkoholisták Nagykönyve (a 78. oldalon) a következõket ígéri, amikor ezen a kilencedik lépésen dolgozunk: ,,Ha fejlõdésünk e szakaszában elég kitartóak vagyunk, akkor rácsodálkozhatunk a már megtett útra. Új szabadságot és boldogságot ismerünk meg. Nem bánkódunk a múlton, de nem is kívánjuk rácsukni az ajtót. Megértjük, mi a derû, és megismerjük a békét. Akármilyen mélyre süllyedtünk, meglátjuk, hogy tapasztalatunk mások javára szolgálhat. A hasztalanság és önsajnálat érzése eltûnik. Nem érdekelnek többé az önzõ, csip-csup ügyek, egyre jobban érdekelnek viszont embertársaink. Az önzés a múlté lesz. Egész életszemléletünk és magatartásunk meg2 Anonim Alkoholisták. Az alkoholizmusból felépült sok ezer férfi és nõ története. Alcoholics Anonymous World Services, INC, New York City, 1994.

SZEMLE

53

ADDIKTOLÓGIA ­ 2007. VI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM

változik. Az emberektõl és az anyagi létbizonytalanságtól való félelem eltávozik tõlünk. Ösztönösen tudjuk, hogyan viselkedjünk olyan helyzetekben, amelyek azelõtt zavarba hoztak bennünket. Váratlanul ráébredünk, hogy Isten megteszi értünk mindazt, amit mi nem voltunk képesek magunkért megtenni." Zárjuk gyûlésünket a béke imájával! Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget! A Névtelen Segítõk Tizenkét Lépése Íme az általunk megtett lépések, amelyeket felépülési programként javaslunk: 1. Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk mások életével és a magunk kényszerû segítésével szemben, és hogy életünk irányíthatatlanná vált. 2. Meggyõzõdtünk arról, hogy egy nálunk felsõbb rendû erõ helyreállíthatja lelki egészségünket. 3. Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket ­ a saját felfogásunk szerinti ­ Isten gondviselésére bízzuk. 4. Alaposan és bátran erkölcsi leltárt készítettünk magunkról. 5. Beismertük Istennek, magunknak és egy embertársunknak hibáink valódi természetét. 6. Teljességgel készen álltunk arra, hogy Isten megszabadítson bennünket jellembeli hiányosságainktól. 7. Alázatosan kértük Õt fogyatékosságaink felszámolására. 8. Számba vettük mindazokat, akiknek valaha kárára voltunk, és készek voltunk mindnyájuknak jóvátételt nyújtani. 9. Közvetlen jóvátételt nyújtottunk mindazoknak, akiknek tudtunk, kivéve, ha ez sérelmes lett volna rájuk vagy másokra nézve. 10. Folytattuk az önvizsgálatot és haladéktalanul beismertük, ha hibásnak találtuk magunkat. 11. Igyekeztünk imával és elmélkedéssel elmélyíteni tudatos kapcsolatunkat ­ a saját felfogásunk szerinti ­ Istennel, kérve velünk kapcsolatos akaratának felismerését és erõt annak kivitelezésére. 12. E lépések követésének eredményeként lelki ébredést tapasztaltunk, igyekeztünk ezt az üzenetet továbbadni más kényszerû segítõknek, és megpróbáltuk ezeket az alapelveket életünk minden megnyilvánulásában alkalmazni.

54

EREDETI KÖZLEMÉNYEK

ROBERT LEFEVER: KÉNYSZERÛ SEGÍTÕ: ,,KI? ÉN?" (48­60.)

A Névtelen Segítõk Tizenkét Hagyománya 1. Közös boldogulásunk mindennél elõbbre való, egyéni felépülésünk legtöbbünk számára az egységtõl függ. 2. Csoportjaink számára csak egy abszolút tekintély létezik ­ a szeretõ Isten, ahogyan csoportjaink lelkületében megnyilvánul. Megbízott vezetõink szolgálnak bennünket ­ nem uralkodnak rajtunk. 3. Ha olyan egyének, akik bármilyen módon mások segítésében érintettek, illetve saját kényszerû segítésükkel foglalkoznak, közös segítségnyújtás céljából összegyûlnek, a Névtelen Segítõk csoportjának nevezhetik magukat, feltéve, hogy csoportként nem tartoznak máshova. A tagság egyetlen feltétele a kényszerû segítés abbahagyásának vágya. 4. Minden csoport legyen önálló, kivéve a más csoportokat vagy a Névtelen Segítõk egészét érintõ ügyeket. 5. Minden csoport elsõdleges célja az, hogy eljuttassa üzenetét a még szenvedõ kényszerû segítõhöz. 6. Névtelen Segítõ csoportok soha ne támogassanak, finanszírozzanak semmilyen külsõ vállalkozást, és ne engedjék át nevünket ezek használatára ­ nehogy pénz, vagyon és presztízs eltérítsen bennünket elsõdleges célunktól. 7. Minden csoport legyen önfenntartó, utasítson vissza minden külsõ hozzájárulást. 8. A Névtelen Segítõk Tizenkét Lépéses munkája maradjon mindig nem hivatásos, bár szolgálati központjaink alkalmazhatnak szakembereket. 9. Csoportjaink mint olyanok, soha ne szervezõdjenek, bár lehet szolgálati választmányokat vagy bizottságokat alakítani. Ezek közvetlenül felelnek azoknak a csoportoknak, amelyeket szolgálnak. 10. A Névtelen Segítõk nem alkotnak véleményt kívülálló ügyekben, ezért nevünk sohasem vonható be nyilvános vitába. 11. A nagy nyilvánossággal való kapcsolataink nem a hírverésen, hanem a vonzóerõn alapulnak. Személyes névtelenségünket a sajtóban, a rádióban, a film és a TV világában egyaránt meg kell õriznünk. Különös gonddal kell õriznünk tagjaink névtelenségét, miként más felépülési programok tagjaiét is. 12. Minden Hagyományunk lelki alapja a névtelenség, folytonosan emlékeztetve bennünket arra, hogy az elvek elõbbre valók, mint az egyes személyek. Névtelen Segítõk: Öt Végzetes Hiba Az addikciós betegség alattomos, kiismerhetetlen és hatalmas erejû: az Anonim Közösségek törékenyek. Ha gyûléseink és Névtelen Segítõ Közösségünk biztosítani akarják túlélésüket és gyarapodásukat, szükséges beléjük plántálni a felépülés életvitelét, s óvakodnunk kell öt végzetes hibától: Az elsõ az arrogancia. Nem állítunk fel szabályokat, hogy hogyan kell az egyes tagoknak dolgozniuk talpraállási programjukon. Még a Tizenkét Lépés is csupán jaSZEMLE

55

ADDIKTOLÓGIA ­ 2007. VI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM

vaslat. Kerülünk minden vitát a vallásokkal, a politikával vagy a terápiás programokkal, emlékezve arra, hogy ezek a Névtelen Segítõk számára ,,kívülálló ügyek". A második egymás kiadása. Bizalmasan és névtelenül osztjuk meg gondolatainkat, érzéseinket és tapasztalatainkat. A harmadik a dominancia. A Névtelen Segítõk minden tagja, beleértve az újonnan érkezõket, egyenrangú. A csoportok vagy maga a Közösség szolgálatának bármely formája megtiszteltetés, és bizalmi, nem pedig hatalmi pozíció. A negyedik a ,,terápiás zsargon" használata. Kerüljük például az olyan szavak vagy kifejezések használatát, mint a ,,kodependencia", a ,,belsõ gyermek" vagy a ,,dühmunka", amelyek különbözõ dolgokat jelenthetnek különbözõ emberek számára, s így zavart okozhatnak, és eltéríthetnek minket célunktól, a lelki felépüléstõl. A különbözõ tizenkét lépéses programok sok tagjának egyénileg hasznára váltak az ilyen-olyan speciális eszmék vagy terápiák. Másoknak nem váltak javára, s esetleg még kedvüket is szegték. Tehát, hogy fenntartsuk csoportjaink összetartó erejét, gyûléseink alatt csak a Tizenkét Lépés eszméire és elveire hivatkozunk. Az ötödik az érzéketlenség. A gyûlések alatt kerüljük az evést, ivást, dohányzást vagy más hangulatmódosító szerek használatát, illetve viselkedést. Ezek használata érzéketlenné tehet minket más tagokkal szemben. Ezenkívül eltompíthatja érzéseinket, s ezzel hátrányosan érintheti képességünket, hogy hasznunkra fordítsuk a felépülés üzenetét. Mi, Névtelen Segítõk úgy véljük, hogy a Névtelen Szenvedélybetegek, vagy más megfelelõ Anonim Közösségek sokkal inkább elismerik a hangulatmódosító szerektõl vagy viselkedésformáktól való függõséget, illetve segítenek rajtuk, nem pedig helyet adnak nekik. Segítés másokon A Névtelen Segítõk között a Tizenkét Lépésen keresztül megtanuljuk, hogyan nyújtsunk valódi segítséget másoknak, s miként kerüljük el a kényszerû segítést. Megtanulunk törõdni, s nem gyámkodni. Más embereken segíteni nagyszerû dolog. Kedvesnek és figyelmesnek, támogatónak és nagylelkûnek lenni nagyon jó. Ezek a jó élet építõkövei. Amikor adunk másoknak, mi magunk a boldogság és az elégedettség adományában részesülünk. Mégis, pontosan ez a folyamat, az õszinte és szeretõ kapcsolatok alapja az, ami megromlik az addikciós betegség folytán. Minél többet adunk, az addikt annál többet vesz el és követel, s erre mi úgy érezzük, hogy még többet kell adnunk. Mindkettõ, az addikt és a segítõ is belegabalyodik a másik kényszeres viselkedésébe e szörnyû tánc közepette. A Névtelen Segítõk között megtanulunk különbséget tenni aközött, hogy mi a személy segítése, és mi az addikciós betegségben történõ, helytelen cselekvésünk vagy nem cselekvésünk általi segédkezés és közremûködés. Megtanuljuk vállalni annak kockázatát, hogy hagyjuk a függõt teljes mértékben felelõsséget vállalni döntéseinek

56

SZEMLE

ROBERT LEFEVER: KÉNYSZERÛ SEGÍTÕ: ,,KI? ÉN?" (48­60.)

és viselkedésének következményeiért. A jó és rossz idõk során mindvégig tiszteletben tartjuk az addikt jogát, hogy maga válasszon, tekintet nélkül arra, hogy mennyire látjuk meggondolatlannak vagy károsnak a választásait. Felismerjük, hogy maga az addikciós betegség nem a szenvedõ hibája, s továbbra is tiszteljük vagy szeretjük a személyt, döntéseitõl és cselekedeteitõl függetlenül. Bár elutasítjuk az addiktív viselkedést, s a függõt teljes mértékben felelõsnek tartjuk tetteiért, mégsem taszítjuk ki szívünkbõl és lelkünkbõl az emberi lényt. Megtanuljuk bátorítani a felépülés irányába tett lépéseiben, de nem azzal, hogy elhisszük az ígéreteket, vagy hogy jutalmat ajánlunk, ha a jövõben változtat viselkedésén, hanem a ténylegesen megmutatkozó, következetes és elõremutató változásra adott reakciónkkal. Megtanulunk süketnek lenni az önsajnálatra és az addikciós betegség okolására, ugyanakkor pozitívan reagálni a hiteles kísérletekre, amelyek valamelyik tizenkét lépéses felépülési programban végzett munka révén a gondolatok, érzések és a viselkedés megváltoztatását célozzák. Minden idõben megõrizzük tiszteletünket vagy szeretetünket, még akkor is, ha pontosan annak ellenkezõje történik, amit mi magunk tanácsolunk, hiszünk vagy remélünk. A Névtelen Segítõk között azt is belátjuk, hogy ahhoz, hogy valóban segítségére lehessünk másoknak, elõször nekünk magunknak kell hajlandónak lennünk arra, hogy elfogadjuk a segítséget, azáltal, hogy megértjük saját addikciónk természetét, a kényszerû segítést, és kezeljük, mindig csak a mai napon, saját tizenkét lépéses felépülési programunk segítségével.

Hajlandónak lenni arra, hogy elfogadjuk a segítséget

Amikor elõször járunk a Névtelen Segítõknél, fõként valaki mással foglalkozunk. Új ötleteket keresünk, hogyan segítsünk annak, akit szeretünk, vagy akivel törõdünk. Az addikció vagy a kényszeres és destruktív viselkedés új elméleteit akarjuk megismerni. Új szakértõket keresünk fel, hogy tanácsot kérjünk. Kétségbeesésünkben bárkit meghallgatunk, bárhova elmegyünk, s szinte bármit megteszünk. Buzgón kapaszkodunk minden új ,,megoldásba", és telve vagyunk reménnyel, hogy végre találtunk valakit, aki ,,valóban tudja", és valamit, ami ,,tényleg mûködik". Ám minden alkalommal, mihelyt a mézeshetek elmúlnak, szomorúak és kiábrándultak leszünk ­ a következõ alkalomig, amíg rá nem bukkanunk az újabb elképzelésre és az újabb szakértõre. Akkor aztán ismét nekilendülünk, folytatva elszánt és kimerítõ kutatásunkat. Csakhogy végül errõl az új elgondolásról is kiderül, hogy nem mûködik, s ez az új szakértõ sem bölcsebb, mint az elõzõ. Bizonyára vannak idõszakok ­ stabil hetek, hónapok vagy akár még hosszabbak ­, amikor úgy tûnik, hogy a dolgok valóban jól mennek. Próbálunk nyugodtak, bizakodók, reményteliek és bátorítóak lenni, de belül még mindig ott fészkelhet ugyanaz a régi félelem: ,,Vajon egy napon vissza fog esni?", ,,Ismét bajban van?", ,,Miért csinálta ezt?", ,,Mit csinálhat most ez az állítólagos barátja?", ,,Elképzelhetõ, hogy ismét minden tönkremegy?".

SZEMLE

57

ADDIKTOLÓGIA ­ 2007. VI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM

Fájdalmas tapasztalataink megtanítanak minket arra, hogy ne tegyük fel hangosan ezeket a kérdéseket. Ám magunkban úgy véljük, hogy az túl nagy kérés lenne, hogy ne is gondoljunk ezekre a dolgokra. Különben is, nyilvánvaló, hogy családtagként, barátként, munkaadóként vagy tanácsadóként kötelességünk, hogy foglalkozzunk ezekkel a dolgokkal. Nemde? Aztán mikor végül halljuk a Névtelen Segítõk körében elmondott történeteket, egy dolgot biztosan tudunk: ezek az emberek ugyanabban a cipõben jártak, mint mi; belülrõl ismerik félelmeinket és reményeinket. Ám minél jobban odafigyelünk, annál inkább feltûnik egy különös vonás: a Névtelen Segítõk között a tagok ritkán tesznek említést az életükben szereplõ függõrõl, és sokat beszélnek saját viselkedésükrõl. Nyíltan elismerik, hogy önmagukért dolgoznak az addikcióból való tizenkét lépéses felépülési programon, s nem egyszerûen azért, mert meg akarják ismerni valaki más miatt. Mérlegelve saját viselkedésünket, sokan két dolgot ismertünk fel: 1. Gyámkodtunk mások fölött, azt akartuk, hogy szükségük legyen ránk, amióta csak az eszünket tudjuk, bizonyosan hosszabb ideje, mint amióta annak a konkrét személynek próbálunk segíteni, aki a Névtelen Segítõkhöz hozott minket. 2. Elhanyagoltunk más embereket és egyéb kötelezettségeket, s kárt okoztunk önmagunkban és életminõségünkben. Ez a két jellemzõ ­ a gyámkodás és az öntagadás ­ volt életünk uralkodó vonása, amelyek valójában nem segítettek úgy, ahogy szerettük volna, s bizonyára sok kárt tettek életünkben. Elõször dühösek lehetünk, amikor saját viselkedésünk kerül reflektorfénybe ­ pontosan ugyanúgy, ahogy bármely addikt reagál. Idõvel eljutunk oda, hogy feltegyük magunknak a kérdést: ,,Nyüzsgésem segített-e valójában". Ellenkezõ oldalról nézve, valóban igaz volt-e, miként gondoltam, hogy nem próbáltam meg mindent? Bármilyen keményen próbálkoztam, nem volt-e mindig újabb elgondolás és újabb szakértõ?" Eljutunk arra a belátásra, hogy minket magunkat ért utol saját addiktív viselkedésünk. A gyámkodás és öntagadás súlyosbodóvá és pusztítóvá vált, pontosan ugyanolyan módon és ugyanolyan mértékben, ahogy bármely más addiktív viselkedésforma súlyosbodó és pusztító. Itt, a Névtelen Segítõk között, éppúgy, ahogy az addikciós betegség bármely más formájához kapcsolódó Névtelen Közösségekben, megtanuljuk saját viselkedésünket vizsgálni, és fokozatosan megtanuljuk elfogadni a segítséget.

58

SZEMLE

ROBERT LEFEVER: KÉNYSZERÛ SEGÍTÕ: ,,KI? ÉN?" (48­60.)

Az Anonim Alkoholisták Tizenkét Lépése3 1 Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben ­ hogy életünk irányíthatatlanná vált. 2. Meggyõzõdtünk arról, hogy egy nálunk felsõbb rendû Erõ helyreállíthatja lelki egészségünket. 3. Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket ­ a saját felfogásunk szerinti ­ Isten gondviselésére bízzuk. 4. Alaposan és bátran erkölcsi leltárt készítettünk magunkról. 5. Beismertük Istennek, magunknak és egy embertársunknak hibáink valódi természetét. 6. Teljességgel készen álltunk arra, hogy Isten megszabadítson bennünket jellembeli hiányosságainktól. 7. Alázatosan kértük Õt fogyatékosságaink felszámolására. 8. Számba vettük mindazokat, akiknek valaha kárára voltunk, és készek voltunk mindnyájuknak jóvátételt nyújtani. 9. Közvetlen jóvátételt nyújtottunk mindazoknak, akiknek tudtunk, kivéve, ha ez sérelmes lett volna rájuk vagy másokra nézve. 10. Folytattuk az önvizsgálatot és haladéktalanul beismertük, ha hibásnak találtuk magunkat. 11. Igyekeztünk imával és elmélkedéssel elmélyíteni tudatos kapcsolatunkat ­ a saját felfogásunk szerinti ­ Istennel, kérve velünk kapcsolatos akaratának felismerését és erõt annak kivitelezésére. 12. E lépések követésének eredményeként lelki ébredést tapasztaltunk, igyekeztünk ezt az üzenetet továbbadni más alkoholistáknak, és megpróbáltuk ezeket az alapelveket életünk minden megnyilvánulásában alkalmazni. Az Anonim Alkoholisták Tizenkét Hagyománya4 1. Közös boldogulásunk mindennél elõbbre való, egyéni felépülésünk az A. A. egységétõl függ. 2. Csoportjaink számára csak egy abszolút tekintély létezik ­ a szeretõ Isten, ahogyan csoportjaink lelkületében megnyilvánul. Megbízott vezetõink szolgálnak bennünket, nem uralkodnak rajtunk. 3. Az A. A.-tagság egyetlen feltétele az ivás abbahagyásának vágya. 4. Minden csoport legyen önálló, kivéve a más csoportokat vagy az A. A. egészét érintõ ügyeket. 5. Minden csoport elsõdleges célja az, hogy eljuttassa üzenetét a még szenvedõ alkoholistához.

3 4 Anonim Alkoholisták. Az alkoholizmusból felépült sok ezer férfi és nõ története. Alcoholics Anonymous World Services, INC, New York City, 1994, 56. o. Anonim Alkoholisták. Az alkoholizmusból felépült sok ezer férfi és nõ története. Alcoholics Anonymous World Services, INC, New York City, 1994, 528. o.

SZEMLE

59

ADDIKTOLÓGIA ­ 2007. VI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM

6. A. A. csoport soha nem támogathat, finanszírozhat semmilyen vele kapcsolatban álló intézményt vagy külsõ vállalkozást, és nem engedheti át az A. A. nevet ezek használatára ­ nehogy pénz, vagyon és presztízs eltérítsen bennünket elsõdleges célunktól. 7. Minden A. A. csoport legyen önfenntartó, utasítson vissza minden a külsõ hozzájárulást. 8. Az A .A. maradjon mindig nem hivatásos, bár szolgálati központjaink alkalmazhatnak szakembereket. 9. Az A. A. mint olyan, soha ne szervezõdjék, bár lehet szolgálati választmányokat vagy bizottságokat alakítani. Ezek közvetlenül felelnek azoknak, akiket szolgálnak. 10. Az A. A. nem alkot véleményt kívülálló ügyekben, ezért az A. A. név sohasem vonható be nyilvános vitába. 11. A nagy nyilvánossággal való kapcsolatunk nem a hírverésen, hanem a vonzóerõn alapul. Személyes névtelenségünket a sajtóban, a rádióban és a film világában egyaránt meg kell õriznünk.

12. Minden hagyományunk lelki alapja a névtelenség, folytonosan emlékeztetve bennünket arra, hogy az elvek elõbbre valók, mint az egyes személyek.

A Tizenkét Lépést és a Tizenkét Hagyományt, valamint az Anonim Alkoholisták címû könyvbõl származó rövid idézeteket az Alcoholics Anonymous World Services, Inc. (A. A. W. S.) engedélyével közöljük. A könyvbõl származó rövid idézetek, a Lépések és a Hagyományok közlésére adott engedély nem jelenti azt, hogy az A. A. W. S. átvizsgálta, vagy jóváhagyja e publikáció tartalmát, vagy hogy az A. A. W. S. szükségképpen egyetért a benne kifejtett nézetekkel. Az A. A. egy kizárólag az alkoholizmusból való felépülési program ­ a Tizenkét Lépés és a Tizenkét Hagyomány egyéb, az A. A.-t mintázó, de más problémákat célzó programokhoz és tevékenységekhez kapcsolódó, vagy bármely más, az A.A.-tól eltérõ szövegösszefüggésben történõ használata nem jelent mást. ­ A Ford.

Fordította: Madácsy József

60

SZEMLE

Information

Addiktológia 2007 1.indd

13 pages

Find more like this

Report File (DMCA)

Our content is added by our users. We aim to remove reported files within 1 working day. Please use this link to notify us:

Report this file as copyright or inappropriate

780542